Sajtó - Rólunk írták

"Példás összefogás egy fogyatékos társadalomban

Írta: Miszlivetz Ferenc  
2011.
Újreformkor

Vajon milyen lehetőségek vannak arra, hogy a sérült, fogyatékos emberek valóban emberhez méltó módon dolgozzanak és éljenek? Lehetséges-e civil összefogással változtatni a még ma sem mindenütt rendezett helyzeten? Mi történt e tekintetben az elmúlt húsz évben? Szekeres Erzsébettel, a csömöri rehabilitációs központ igazgatójával Miszlivetz Ferenc beszélgetett.

MF: Szerekes Erzsébet a Csömöri Központnak az alapítója, vezetője, lelke, összetartója, és rögtön az tűnik az ember szemébe, ha ránéz a honlapotokra, vagy a rólatok szóló hirdetésekre, hogy itt két intézmény is létezik egyszerre: az Egyenlő Esélyekért, ami kiemelten közhasznú alapítvány, és az Összefogás, ami egy rehabilitációs Kht. Mielőtt belemennék a részletekbe: miért van erre szükség?

Sz. E: Azért, mert többféle funkciót kell betölteniük ezeknek a cégeknek. Abban próbálunk segíteni, hogy az élet minden területére egységes szemléletű segítséget tudjunk nyújtani. A Kft. a foglalkoztatást és a foglalkoztatáshoz kapcsolódó képzéseket végzi, az alapítvány pedig a bentlakást, a szabadidős programokat és az ehhez kötődő tevékenységeket látja el.

M.F.: Mi adta az erőt és a motivációt egy ekkora vállalkozáshoz?

Sz.E: Sok reménytelen helyzetben lévő szülővel találkoztam, miután magam is egy halmozottan sérült gyereket nevelek. Azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag ugyanazokkal az alapkérdésekkel kell megbírkózniuk, hogy mi lesz a gyerekükkel, ha felnőnek. Közös választ kellett találnunk és ez sok erőt tudott adni. Az első lépés az volt, hogy megkaptuk ezt a földterületet.

M.F.: Ez mennyi időt vett igénybe?

Sz.E: Két hetet. Ez 1982-ben történt és szinte a csodával volt határos. Onnantól kezdve nem volt más, meg kellett csinálni. A telket a Pest-megyei Mozgássérült Egyesület kapta meg, mert más hivatalos szervezet akkor még nem létezett. Mivel én, mint szülő írtam alá azt a levelet, hogy szeretnék egy ilyen központot létrehozni, és ez a terület mennyire alkalmas lenne erre, ezért aztán keresni kellett egy szervezetet. Így a Magyar Állam kapta meg a területet, mint tulajdonos a tsz-től, és a kezelője a Pest-megyei Mozgássérült Egyesület lett.

M.F: A Mozgássérült Egyesület valójában nem folytatott ilyen típusú tevékenységet. Csak a nevét adta?

Sz.E.: Így van. Azt mondta, hogy amíg valami meg nem születik addig ő ezt kezeli. Ez akkoriban nagy dolog volt.

M.F.: Tulajdonképpen kaptál egy jogi keretet.

Sz.E: Így van, egy mankót. Az, hogy mi is legyen itt, annak a gondolata meg volt: lakhatás és munka. Azonban abban az időben nem voltak alapítványok, semmilyen civil szervezet nem volt, nem is hallottak róla egyáltalán. Munka az volt, de az sem volt civil, minden állami volt akkor még, a tsz-ek is. Kisiparos lehetett valaki, vagy valamilyen állami szervezetnél dolgozhatott. Gyűjtöttem az információkat, és baráti kapcsolatok révén eljutottam a minisztériumba úgy, ahogyan ez akkor ment. egy barátnőm barátnője a minisztériumban dolgozott, és így be tudtam menni, és beszélni tudtam vele. Két dolgot tudtam meg: az egyik, hogy van már ilyen rehabilitációs alap, amire lehetett pályázni, ami finanszíroz ilyen foglalkoztatást. Teljesen más rendszerben, mint ami most van, de lehet pénzt kapni rá. A másik, amit megtudtam, hogy terveznek egy un. kisszövetkezeti törvényt. Magánemberként létre lehetne hozni egy szövetkezetet és az megigényelhetné a támogatást. Ez 1982-ben volt, de igazából 1984-re jött minden össze, és 1984. január 7-én meg is alakultunk. 1984. január 1-én lépett életbe a törvény, illetve akkor vált számomra is hozzáférhetővé.

M.F: Minisztériumi szinten mutatkozott segítőkészség?

Sz.E: Ez osztályvezetői szinten történt, egy véletlen folytán derült ki, hogy a barátnőm volt osztálytársnője ott dolgozik. Azt mondtuk menjünk be együtt és kérdezzük meg a Zsuzsát, hogy ő mit gondol erről: és ő elmondta, hogy készül egy ilyen szabályozás, ami lehetőséget jelent a számunkra. Nagyon kedves volt a történet, volt egy másik Erzsi nevű barátnőm, aki szintén ezen a területen csak egy másik minisztériumban dolgozott, az egyik az Egészségügyi Minisztériumban, a másik a Munkaügyi Minisztériumban, ő megkérdezte a fiatal dolgozókat, hogy ki az, aki tanácsadói szolgálatot vállalna mellettem. Volt két nagyon helyes fiatal, akik vállalták. Az egész nagyon érdekes volt.

M.F: Máshogy is viszonyulhattak volna…

Sz.E: Ha csak úgy bementem volna, akkor ez nem lett volna. Ez egészen biztos. Baráti alapon, összekötetéssel működött a dolog. Nagyon érdekes volt az is, hogy amikor megjött a jogszabály és megalakítottuk a szövetkezetet, akkor már az ötödik csapatunkat szerveztük. 1982-től 1986-ig öt csoport jött össze, tehát nem volt itt türelem kivárni, hogy hivatalosan megszülessen a törvény. Ezzel az öt csapattal hoztuk végül is létre a szövetkezetet. Úgy hívták, hogy Összefogás Ipari Kisszövetkezet. Igazából erről szól ez az egész történet, minden síkon és minden szinten.

Ennek az is volt az előnye, hogy akkorra már sok ilyen nevű kisszövetkezet létezett, és már akkor gondoltam arra, hogy a miénk így sokkal kevésbé lesz feltűnő a többi között. Tehát ne az legyen, hogy fogyatékkal élőket foglalkoztató cég. Ezen akkor nagyon sokat vitatkoztunk a szakmán belül is. Én azt mondtam, hogy mi nem teszünk a termékeinkre logót arról, hogy ezt fogyatékkal élők csinálják, mert teljesen kifogástalan minőségű terméket akarunk csinálni, és ha valakinek megtetszik, akkor utána megmondjuk, hogy ezt sérültek csinálták. Nem akartam, hogy azért vegyék meg, mert fogyatékkal élők csinálták. Ezért nagyon-nagyon utáltak engem a gyógypedagógus és szociális szakmában, nagyon hosszú ideig.

M.F.: Kíváncsi volnék rá, hogy a kezdetektől fogva hogyan alakult velük a viszonyod? Hiszen te szakmán kívüli vagy, és Magyarországon - valószínűleg más országokban is - szentségtörés, ha valaki kívülről, képesítés nélkül szakmai felségterületekre merészkedik. Hogyan élted meg ezt akkor, találtál-e szövetségest a szakmákban?

Sz.E: Gyakorlatilag 1986-tól 1992-ig ezt nagyon összeszorított fogakkal csináltam végig. Nem is hittem el, hogy olyan megaláztatás érhet embert, mint ami engem akkoriban ért.

M.F: Elmondanál néhány esetet?

Sz.E.: Bármiről beszélgettünk, én mindig elmondtam előre, hogy én csak tapasztalatilag tudom elmondani, hogy hozzám került egy fiatal, ilyen és ilyen állapotban, és igazából semmit nem csinálunk vele csak munkába állt, és nekem az teljesen evidens volt, hogy azokat a szabályoka várjuk el, amit bármilyen más munkavállalótól, hogy amiben megállapodtunk, azt tartsa be, akármilyen sérült. Ettől hihetetlen módon kicserélték azt az embert. Erre azt mondták, nekem. hogy ez hülyeség. Hiába mondtam el , hogy nézzétek meg, itt van X, Y, Z, O. Megnézték, de nem hitték el, hogy olyan volt, azt mondták, hogy ezt én csak mondom. Azt mondtam , hogy jól van, akkor kérdezzétek meg őt, aki az intézményből jött, akit úgy tettek ki, hogy már végigjárta az egész országot, egyetlen intézményben sem maradt meg. Kérdezzék meg őt, hogy milyen volt korábban és hogy érzi magát most. ’Te csak szülő vagy, te nem értesz ehhez’ mondták erre. Sok-sok ehhez hasonló történetem van, összemosolyogtak az ember háta mögött. Ezek intézményigazgatók voltak. Nagyon nehéz volt.

Abban az időben, amikor már kezdtünk nyitni Nyugat-Európa felé, az 1990-es évek elején, akkor ráadásul engem mindenhova vittek, mert mindig volt egy olyan elvárás, amikor meghívtak egy delegációt Nyugat-Európába, hogy civil is legyen köztük. Ez akkor már követelmény volt. Engem vitt a Munkaügyi Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, mert én voltam az egyetlen civil abban az időszakban. Az utazások során volt alkalmam beszélgetni ezekkel az emberekkel, hát bizony elég érdekes volt.

M.F.: Nem tekintettek Téged maguk közülük valónak, és úgy gondolták, hogy nem kéne neked ezt csinálni?

Sz.E: Nem azt mondták, hogy nem kell csinálni, csak kedvesen lemosolyogtak. Nagyon érdekes volt, amikor elkezdtünk 1986-tól pályázni, hiszen nekünk ott volt ez a terület, és én már 1982 végén elkezdtem dolgozni azon, hogy ezeknek az épületeknek a tervei elkészüljenek. Ezen két évig dolgoztunk a tervezővel, és ez a folyamat is nagyon érdekes volt, hogyan váltott át az agyában az, hogy mit akarok én. Hihetetlenül hálás vagyok neki azért, hogy hajlandó volt végigcsinálni ezt a munkát, amíg megértette, pontosan mit szeretnék. Mert addig, amíg ezt nem értette, addig nagyon jó kórházak lettek a tervekből. Nagyon elégedett vagyok azzal, ami most van, most sem akarnék ennél extrábbat.

M.F: Menjünk vissza oda, hogy létrejött egy szövetkezet. Akkor már folyt a munka? Fölvettetek embereket?

Sz.E: Nyolc emberrel kezdtünk: két szülővel, egy vidéki anyuka volt meg én.

M.F: Volt egy valóságos munkahely?

Sz.E: Nem, hanem volt egy kocsim, egy Zsigulim, és szereztem munkát. A cég telephelyéről elhoztam a munkát kocsival, kivittem a lakásokba (mindenki bedolgozó volt), fölcipeltem és betanítottam nekik.

M.F: Milyen típusú munkák voltak ezek?

Sz.E.: Szemüvegtokokat, reklámtáskákat varrtak, rengeteg dossziét csináltak. Béreltünk egy teherautót, és azzal hordtuk széjjel. A kész munkákat összeszedtem, és elvittem leadni.

M.F: Mindezt úgy csináltátok, hogy semmilyen támogatást nem kaptatok?

Sz.E.: Az első évben nem. Akkor úgy volt a támogatási rendszer, hogy egy évig működni kell, és a következő évben lehetett igényelni a támogatást.

M.F: Akkor már a szövetkezet kapott támogatást?

Sz.E: Így van, onnantól kezdve a szövetkezet kapott támogatást. Akkor viszont még semmilyen adót, semmilyen tb-t nem kellett fizetni. Ezért lehetett működni, hiszen amit akkor kifizettek nekünk munkabért, azt én tovább tudtam adni a dolgozóknak, akkor már volt pénz a kezünkben.

M.F: Te azt gondoltad, hogy nem kellene elszigetelni, intézetekbe zárni a sérült embereket, hanem a valódi világban lehet és kell munkát és emberi életet biztosítani számukra. Ezt tulajdonképpen a ’80-as évek közepétől elkezdted megvalósítani. Gyakorlatilag emberhez méltó módon tudtak dolgozni, keresni és élni.

Sz.E: Olyan nagyon sokat ezen nem gondolkodtam. Alapvetően azon gondolkodtam, hogy milyen erős és pontos alapelveket kell lefektetni. Mindegy, hogy valaki milyen állapotban van; annak megfelelően kell vele bánni, ahány éves, azzal a tisztelettel, és ugyan azt a minőséget kell elvárni tőle , mint bárki mástól. Csak a sérülteknek kisebb a felelőssége, és aki betanítja őket, aki rájuk bízza a feladatot, és felbontja a feladatokat olyan kis részekre, hogy megoldhatók legyenek, arra van áttéve a felelősség, de az eredménynek olyannak kell lenni, mint bárki másnál.

M.F: Mekkora a szemléleti és hozzáállásbeli változás Magyarországon a fogyatékosság kérdésében?

Sz.E: Először el kell mondani, hogy óriási változás történt az elmúlt időszak alatt. Nekem annyira evidens volt, hogy az én gyerekem ugyan olyan jó gyerek, mint bárki más. Amikor azzal találkoztam, hogy ez nem így van, akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy azok az emberek, akik nem érintettek, és falakat építenek önmaguk és a sérültek közé, azok maguk teremtik meg azt a helyzetet, hogy átkerüljenek a fal másik oldalára. Hiszen bárkinek születethet sérült gyereke, bárkit érhet tartós következményekkel járó baleset. Ez nagyon letisztult bennem.

Volt egy ilyen helyzet - akkor már tartottam előadásokat, bemutattam ezt a fajta foglalkoztatást rengeteg intézményvezetőnek -, amikor megkérdezték tőlem, - fölszóltak nagyon lekezelően a nézőtérről - , hogy mit képzelek én, miben különbözünk mi más intézményektől? És akkor abban a pillanatban megfogalmazódott bennem, hogy igen, akkor megkérdezem, hogy itt hány szülő van? Sokan feltették a kezüket, majdnem mindenki. Jó, akkor most az tegye föl a kezét, akinek elfogadható lenne az, vagy szívesen venné, hogy az ő gyereke az ő általa vezetett intézménybe kerüljön, ha sérültté válik? Döbbent csend volt, senki nem emelte föl a kezét. Ekkor azt mondtam: ez a különbség. Én azért csináltam, hogy az én gyerekemnek is legyen helye.

Rengeteg ilyen helyzet volt, ami nagyon fájt, de nagyon-nagyon hasznos volt, mert máskülönben nem gondolkodtam volna el rajta. Volt még egy nagyon fontos momentum ebben az időszakban. Eljött Magyarországra egy Kanadában élő híres szakember. Ő egy utazó tanácsadó volt, nagyon-nagyon súlyos krízishelyzetekhez hívták. Amikor már semmit nem tudtak kezdeni egy sérülttel olyan agresszív volt, akkor őt hívták egész Kanadában, hogy oldja meg ezeket a helyzeteket. Ez 1989 körül lehetett, három évvel a megalakulásunk után, főleg egyházi szolgáltatású közösségek alakultak, ők ismertettek meg engem ezzel a magyar származású kanadai hölggyel, aki megkérdezte tőlem, hogy milyen filozófia szerint dolgozunk. Nem értettem, hogy mire gondol, nem tudtam válaszolni. Jó, akkor mondjam el, hogyan dolgozunk. Elmondtam, hogy mi történik, hogyan dolgozunk. Erre azt mondta, hogy ez a normalizációs módszer, ti ez alapján dolgoztok. Ez megerősített engem, és óriási szerepe volt a későbbiekben, mert egy szakembertől kaptam valamit, amit tovább mondhattam szakembereknek.

M.F: Mit mondtak erre a magyar szakemberek?

Sz.E.: Fogalmam nem volt arról, hogy mi az a normalizáció, de ez egy nagyon szép időszak volt, mert azt mondhattam ezek után, hogy mi a normalizációs elvek szerint dolgozunk. Van lakóotthonunk, ami abszolút elképesztő, hihetetlen így visszagondolva. Így kezdtük el építeni ezt a területet is Csömörön. Mondhattam, de senki nem tudta, hogy miről beszélek, ezért semmilyen következménye nem volt. Jött később egy olyan időszak, amikor már volt, de eleinte semmi. Nem tudták, hogy miről beszélek.

M.F.: Menjünk vissza a történetben oda, hogy van szövetkezet, de nincs hol lakni…, hogyan születtek ott a házak?

Sz.E: Volt a földterület, és elkészültek a tervek. Ezután folyamatosan pályáztunk. 1989 varázslatos év volt, ebben az évben nyertük el az első pályázatot. Szövetkezetként pályáztunk, és nekem az volt az igényem, teljesen tudatlanul, de utóbb kiderült, hogy a normalizációs módszernek teljesen megfelelően, hogy ne legyen óriási nagy ház, amiben egy helyen van minden, mert soha nem fogunk annyi pénzt nyerni, hogy egy akkora házat megépítsünk, hanem azt mondtam, hogy legyenek kis falusi típusú házak, kapcsolódjanak egymáshoz, és különböző funkcióik legyenek. Ilyen terv született meg, ezt lehet látni ma nálunk, van egy nagy központi épületünk, de a többi az teljesen a tájba és a környezetbe illeszkedő épületcsoport. Ez lehetőséget is adott arra, hogy a pályázatok beadásánál minden épületre leírtam, hogy az mennyibe kerül és mire használható. 1989-ben egy épületet kiemeltek és kaptunk rá fele annyi pénzt, mint amennyiből meg lehetett építeni (mint amennyire pályáztunk). Megkaptuk novemberben, és december 31-ig el kellett költenünk.

M.F: Kitől jött a pénz?

Sz.E: Az Egészségügyi Minisztériumtól.

M.F: Ez azt jelenti, hogy 1989-től a magyar intézményi világban, ha úgy tetszik a kormányzat világában valamelyest partnerségre lehetett találni.

Sz.E: Így van, és akkor építettük az egyes épületet, amin a mai napig is látszik, hogy hogyan épült meg, mert az a legrosszabb minőségű épület. Abban az évben lett egy üzletünk Gödöllőn, és abban az évben kaptunk egy üres bölcsődeépületet a XV. kerületben, és kaptunk Kunszentmiklóson egy épületet a tsz-től, amit még fel is újítottak erre a célra, hogy ott foglalkoztatni lehessen.

M.F: Eredetileg is az volt az elképzelésed, hogy egy szétterjedő intézmény-hálózat jöjjön létre, aminek több eleme van, vagy ez csak véletlenül alakult így?

Sz.E: Abból az alapelvből kiindulva alakult ki, hogy ne hozzuk el a lakóhelyükről az embereket. Azt láttam, hogy az ország másik felében lévő nagy intézményekbe elviszik a sérülteket a családjuktól, és így a családjuk szép lassan lemorzsolódik, mert nem bírja őket látogatni. Ezért az volt az alapelv, hogy ott helyben legyen amennyire csak lehetséges a szolgáltatás maga.

M.F: 1989 és 2010 között hány új ház vagy telep született?

Sz.E: Az volt a virágkorunk, amikor 22 lakóotthonunk volt, 24 vidéki telephelyünk, és 809 főt foglalkoztattunk. Ez az új jogszabály előtt volt, tehát 2007 elején még igen. Onnantól kezdve súlyos romlás indult el.

M.F: Miért?

Sz.E: Egyrészt a támogatások megvonása, a támogatás rendszerének az átszervezése miatt, és a másik folyamat - ami egyrészről jó volt, másrészről pedig nagyon-nagyon ártalmas - a jogszabályok kialakulása például a bentlakást illetően. Ma olyan szinten szabályozva van minden, hogy az már szerintem szakmailag ártalmas. Abban az időszakban virágozhattunk, mert lehetett bérleményben működtetni lakóotthont, és így ragyogó lakóotthonokat működtettünk.

M.F: Mi lett ezekkel? Bezártak?

Sz.E.: Persze, hiszen bérlemények voltak. Normál lakóházak.

M.F: Mi történt?

Sz.E: A másik igen jelentős alapelvünk volt, hogy nem engedhetjük meg magunknak anyagilag sem, de értelmetlen is lenne tudományos elvek alapján ellátni a sérülteket. Mindig abból kell kiindulni, hogy neki, a sérültnek mi az, amire szüksége van ahhoz, hogy normális, vagy az ahhoz legközelebbi életet tudja élni. Tehát a lakóotthonok is aszerint alakultak, ahogy az embereknek erre szükségük volt. Volt a központi épületünk, ahol 22-en laktak egyforma garzonokoban, de különböző csoportokban, és voltak külső lakóotthonaink. A legszélsőségesebb eset az volt, amikor egy sérültet úgy integráltunk egy családba, hogy a lakást béreltük nekik. Ez az ember ma zárt osztályon élne, semmiféle emberi élete nem lenne, semmiféle haszna nem lenne az életének. Ma pedig a közösségünkbe integrálva él, öt év után integrálhatóvá vált. Akkor olyan állapotban volt, úgy viselkedett, hogy a pszichiátriáról is elküldték, most pedig teljesen átlagos, normális életet él. Minden nap dolgozni jár, és a világon semmi probléma nincs vele. Kellett az az időszak, amikor nagyon koncentrált figyelmet kapott, és szabályokkal határolták be az életét.

M.F: Ma Magyarországon hány intézmény használja ezt a módszert?

Sz.E: Én nem tudok róla, hogy más is használná. Lehet, hogy használja, de nem tudok róla. Voltak viták, készültek anyagok is erről, amikor már divatba jött, sokan próbálkoztak vele, de azt tapasztalatom, hogy mélységeiben ezt nem építették be a mindennapi működésükbe, és ezért nem is tudják hatékonyan használni.

M.F: A mai napig fennmaradt a feszültség, az egyet nem értés az általad képviselt gondolkodás, gyakorlat és a hivatalosság képviselete között? Vagy azért van egy szürke zóna?

Sz.E: Sok minden létezik ma már, az emberek gondolkodása megváltozott, sokat javult.

M.F: Miért volt szükség a 2007-es új szabályozásra?

Sz.E: Mert kevesebb pénzt akartak erre fordítani. Semmi különösebb más oka nem volt.

M.F: Mire számítasz?

Sz.E: Reméljük, hogy lesznek változtatások, mert különben teljesen tönkre mennek ezek a szervezetek.

M.F: És Csömör? Elindultatok 22 emberrel, és több telephely lett belőle. Most hányan vannak?

Sz.E: 890 fogyatékkal élő ember volt a legtöbb és 22 lakóotthon volt a legtöbb. Most van egy külsős lakóotthonunk és 610 sérült ember van foglalkoztatva. A mélyponton, 2007-ben viszont csak 300 fős foglalkoztatási csoportunk, és abból épültünk vissza.

M.F: Rengetegen ismernek téged és ismerik a csömöri központot. Híresek vagytok, külföldön is nagyon sokan ismernek és elismernek. A támogatások egy része most már külföldről jön. Mennyiben maradt meg a különbség a magyar gondolkodásmód és gyakorlat, és ahogy leírtad az elején, az osztrák, a dán vagy az angol gondolkodás és gyakorlat között. Látsz-e közeledést, és mit lehet tenni, hogy gyakorlat- és emberorientáltabbak legyünk?

Sz.E: Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, amit mondok, de azt gondolom, hogy most már vannak dolgok, amiben jobbak tudunk lenni. Elméletben, ami nagyon fontos. Sikerült átvinni a sérültekbe, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi. Annyira természetes, hogy mindenki megérzi, aki bejön hozzánk.

M.F: Az első, amit meg lehet érezni, hogy itt közösség van, nem pedig ápoltak és ápolók.

Sz.E: A másik néhány apró dolgok, amit én nagyon fontosnak tartok, az a szoba, fürdőszoba, ezek a lakóegységek az ellátásban. Szerintem ezt Nyugat-Európában sem lehet mindenhol látni. Nagyon fontos, hogy legyen meg ez az egység, mert a mindennapi tapasztalatom szerint fontos, hogy aki lakóotthonban lakik, teljesen el tudjon különülni, és ha úgy akarja lehessen közösségben is. A skandináv országokban most az az irányzat, hogy mindenki külön-külön lakásba költözik, és ez nagyon jó, de még ők is látják, hogy különösen a súlyosabb értelmi sérültek nagyon elmagányosodnak. Hiába szerveznek mindenféle programokat, mégis nagyon el tudnak magányosodni.

M.F: Az emberi méltóság és az individualitás ötvöződik a közösség elvvel.

Sz.E: Ezt én nem gondoltam sosem végig, de fontosnak tartom, hogy álljon rendelkezésre mind a két rész. Az, hogy a fürdőszobája a sajátja legyen, szerintem rendkívül fontos. Normális, egészséges családokban is a fürdőszobával van konfliktus. Egy ilyen közösségben pedig különösen. Legyen saját intim szférája, ott érezze biztonságban magát, és ez legyen olyan szinten tiszteletben tartva, hogy ezt ő tudja. Ha ő azt mondja, hogy oda nem mehet be senki, oda nem fog bemenni senki. Engem nagyon meglepett, amikor nem rég voltunk egy delegációval Nyugat-Európában látogatóban néhány intézménynél, köztük egy olyannál, ahol kétezer sérült embert foglalkoztatnak, és beszélgettünk az ottani dolgozókkal, és én felvetettem egy számunkra nagyon fontos kérdést, hogy nem akarnak-e bekapcsolódni, most szervezek egy szemináriumot abban a témában, hogy mi a teendő akkor, ha egy sérült pár gyereket vár. Olyan döbbenet fogadta az ötletet, hogy a légyzümmögést lehetett hallani, és a végén azt mondták, hogy ez nekik most nem aktuális, mert jelenleg csak egy pár van, aki az ő közösségükbe tartozik, de ők ketten a szüleiknél élnek. Tehát itt valami vagy nagyon el van nyomva vagy fedve, mert nálunk, Csömörön csak 200 sérült dolgozik, de dúsan virágoznak a párkapcsolatok, és néha előfordul, hogy gyereket terveznek. A mi közösségünkben 14 gyerek született, ami nem volt problémamentes, de ha azt látjuk, hogy nagyon elkötelezettek, és az orvosok azt mondják, hogy nincs nagyobb kockázata, mint bármilyen más párnak, akkor azt mondjuk, hogy rendben, lehet. Sokat beszélgetünk velük arról, hogy mit jelent szülőnek lenni. Ellátják a gyerekeiket, szeretik a gyerekeiket. Megállapodásokat kötünk arra nézve, hogyha nekik rendben, mi vállalunk gyereket, mert ez a mi vállalásunk is, akkor milyen szabályok szerint fog ez működni. Ezt persze ők szeretnék néha átlépni. De nagyon jóleső érzés az, amikor azt látom, hogy hogyan viselkednek a saját lakásukban. Vadidegen ember megy a folyosón és tárgyal az egyik lakónkkal, és kiderül, hogy ő úgy döntött, hogy telefont vezettet be magának. Megrendelte, és kijött a szakember, hogy bekösse neki. Nagyon jó érzés, hogy szabadon élik az életüket, de közben muszáj a szabályokat is betartatni.

M.F: Az elmúlt években több hasonló otthon épült. Mintha szemléletváltás indult volna el. Alapvetően a civil szférából, de mára már a hivatalos gondolkodás is kezdi magáévá tenni...

Sz.E: Azt gondolom, hogy valami egészen forradalmi változás történt. A jogszabályok alapvetően lehetővé teszik mindenféle intézmény létrehozását, és ezek meg is születnek. Nagyon sokan be is zártak, de nem tehettek róla, hogy ebbe a helyzetbe kerültek. Nem kellett volna, hogy ez megtörténjen. Azt gondolom, hogy rengeteg jó példa van. Az állami intézményekben is vannak nagyon jelentős változások, és ez nagyon-nagyon pozitív. Azt mondhatom, hogy nem lehet összehasonlítani a nyolcvanas éveket a mai állapotokkal. Sem szemléletben, sem gondolkodásmódban, sem a jogszabályi környezet szempontjából vagy szakmai szempontból. Szinte csak egy generációnyi időről beszélhetünk, pedig a gondolkodásmód változásához elvileg több idő kellene. Mégis megtörtént.

M.F: Mit tartasz a legfontosabb sikerednek?

Sz.E: Egy lakónknak az életútját. A zártosztályáról került hozzánk, és az első három év pokol volt vele. De végigcsináltuk, és látni lehetett, ahogyan alakult és fejlődött. Később elvette az egyik segítőnket feleségül. A közösségben nagy vitát váltott ki, mert azt mondják, hogy a szociális szakmában nem lehet köze egymáshoz a segítőnek és a gondozottnak. Én azt gondolom, hogy nem lehet köze, ha függnek egymástól. Ha nem függnek egymástól, akkor miért ne. Van egy egészséges, szép gyerekük, normális munkahelyen dolgozik, teljesen beilleszkedett a világba. Erre azt mondom, hogy óriási dolog. Számtalan hasonlót tudnék mondani, de talán ez a legnagyobb sikerem. Ha megnézzük abból a helyzetből, amiből jött, ő most egy öntudatos dolgozó, jó fizetést kap, meg vannak elégedve a munkájával, és éli az életét. Ahol most van, ez a maximum, ennél többet már a koránál fogva sem tud elérni. A lehető legjobb életminőséget éli, ami az ő állapotában elérhető. Ezeket tartom a legfontosabbnak, ami nem akkora sikertörténet, de hogy az ő életének ez egy csúcsa, az biztos.

M.F: Emberi méltósággal élni, életet nyújtani azoknak, akiktől garantáltan megvonta volna ezt egy másik intézmény, az siker. Mi az esély arra, hogy a meglévő intézmények átvegyék ezt a szemléletet és átalakuljanak? Látsz-e ilyet? Elég sok van ezekből a régi típusú intézményekből.

Sz.E: Ha teljesen átalakítják őket, akkor van rá esély. A pályafutásom során két ilyen átalakuláshoz is csináltam anyagot, ami esélyt adott volna erre, de nem lett belőle semmi. Egyszerű hivatalnoki rosszindulat miatt - szerintem. Nagyon fájdalmas tapasztalat volt.

M.F: Előfordul, hogy azok a hivatalos szervek, intézmények, minisztériumok ahol döntéseket hozzák, megkeresnek és konzultálnak veled?

Sz.E: Az új jogszabályok előkészítésekor többször is megkerestek. Olyan is előfordult, hogy az egyik intézmény igazgatója keresett meg, hogy szívesen átalakítaná az egészet (Pilisvörösváron), de nem lett belőle semmi. Azt látom, hogy a körülmények katasztrofálisak, az ott dolgozók előtt le a kalappal, mert mindent megtesznek, hogy az embereknek az adott körülmények között a legeltűrhetőbb legyen, de attól még nem nagyon tűrhető az ottani élet. De ebből egy nagyon jó dolgot lehetett volna létrehozni, egy kis létszámú intézmény volt és akkor volt egy olyan pályázat, amit meg lehetett volna pályázni ehhez. A környező házakból lehetett volna megvenni egy párat, és egy foglalkoztatási bázist lehetett volna létrehozni, oda járhattak volna dolgozni a bentlakók. Az önerőt éppen akkor az önkormányzat az alapítványából lehetett volna megkapni. De aki ebben dönthetett volna, azt mondta, hogy nem írja alá a pályázatot, és nem érti, hogy nekem mi a jó ebben. Nehéz volt nem azt mondani, hogy "nem szégyelled magad, a te dolgod lenne megcsinálni". Ez tíz évvel ezelőtt történt. Akkor ezt nagyon nehezen dolgoztam föl, mert minden összeállt. Tudtam volna egy svéd befektetőt hozni, aki annyit adott volna az épületért, hogy egy egész falut lehetett volna csinálni a lakóknak, és ez a településnek is jó lett volna, de a svéd vállalkozó épített volna egy üdülőközpontot, tehát sok új munkalehetőség adódott volna. Nem volt aki aláírja. A település polgármestere kijelölte a földterületet erre a célra a svéd ki is fizette volna, itt volt aláírásra készen, és ezt ’89-ben meg lehetett volna csinálni, aminek azt gondolom akkora hatása lett volna, hogy ma teljesen máshol tartana a szakma. Mintaértékű lehetett volna.

M.F: Ilyen mintákat most is lehetne csinálni. Híres vagy arról, hogy sok külföldi támogatást kapsz. A magyarországi vállalkozók mennyire segítik a törekvéseidet?

Sz.E: Magyarországon a fogyatékkal élő felnőtt nem megfelelő reklámhordozó.

M.F: Dániában, Svédországban igen?

Sz.E: Abszolút.

M.F: Többször felmerült a beszélgetés során, hogy jutnak el hozzád ezek az alapítványok, és mennyit köszönhetsz nekik? Össze lehet-e kapcsolni esetleg a magyar kormányzati elveket, támogatásokat. Úgy látom, hogy nagyon sok mindent nem használunk ki, vagy az említett szemléleti problémák miatt, vagy korlátoltság, intézményi, jogi kötöttségek miatt. Vagy egyszerűen nem ismerjük fel a lehetőségeket?

Sz.E: Nagy lehetőségeket mulasztottunk el. Voltak az EU-s intézménytelenítő támogatások, ami szerintem egyáltalán nem lett kihasználva. Többször megkerestem a minisztériumokat, hogy nem kell, hogy a kormány adja az önerőt, találjuk meg az utakat akkor ahhoz, hogy az önerőre is lehessen valamilyen pénzt találni, és hogy egy komplett program legyen. Az a legdrágább időszak, amíg átáll az egyikről a másikra, a nagy intézményrendszerről nagyon drága dolog, de abban az időszakban csináltam meg ezeket az anyagokat. Azt, hogy hogyan lehet ezeket részben a régi épületeknek funkciót adni, részben hogyan lehet ezt úgy összerakni, hogy a pályázati pénzekből és privát támogatásokból, és még arra is volt elképzelésem, hogy ezt lehetne úgy szelektálni, hogy van egy csomó állami gondozásban élő felnőtt sérült, akinek van pénze. Úgy szelektálni, hogy akiknek van pénzük, azoknak tessék korrekten szerződésben is biztosítva, de akkor ezeket is bevonva és az EU-s pénzeket, úgy létre hozni a lakóotthonokat, hogy ha valaki beteszi a saját pénzét, akkor szeretne tulajdonjogot, de szülessenek emberi férőhelyek.

M.F: Ezek megvannak, ezeket a javaslatokat elő lehet venni.

Sz.E.: Nem tudom. Ezeket a papírokat nem jól kezelem, de tudok másikat is csinálni.

M.F: Most valami megmozdult, és nagy átalakulás van, a magyar valóság is rá kezd hangolódni, de mégis úgy néz ki, hogy a támogatások alapvetően külföldi alapítványoktól jönnek. Erről lehet valamit mondani?

Sz.E: Nagyon hálás vagyok az Ashoka alapítványnak. Nekik köszönhető, hogy Magyarországra látogatott David Bornstein, aki írt egy könyvet a társadalmi vállalkozókról, amiben mi is szereplünk. Amit a világban nagyon sokan olvasnak, és ennek köszönhetően jöttek támogatások. A nyugat-európai donációk úgy érkeztek, hogy ezt a könyvet olvasták. Kivéve a dánt, amiről nem tudom, hogy pontosan hogyan alakult, de a dán adományozó eljött Magyarországra, és összehívott a minisztériummal és a magyar alapítványokkal egy közös megbeszélést. Ide minket nem hívtak meg, de a dánok mégis eljöttek hozzánk még azon a napon. Hallottak rólunk ezen a konferencián, amelyről én nem is tudtam, és dél körül kaptam egy telefont, hogy van itt egy dán vendég és szívesen eljönne hozzánk látogatóba. Körülnézett, és innen kezdve elkezdtünk pályázatot írni, mert mondták, hogy írjunk.

M.F: Mennyire működtök együtt Magyarországon a hasonló típusú szervezetekkel? Látom a honlapokon, hogy több szervezet hirdet együtt, vagy együtt csinálnak konferenciát. Kikkel működtök együtt?

Sz.E: Sokféle szervezettel, mindenféle más területeken. Teljesen esetleges. Nyitottak vagyok, ha valaki megkeres és illeszkedik a mi rendszerünkbe, az alapelveinkbe. Mi mindig mindenhova, sok szinten pályázatunk. Azért sikerült, mert ami illeszkedett, abban mi mindig nyitottak tudtunk maradni.

M.F: Az élettörténetekhez tartozik az is, hogy vannak olyan sérült fiatalok, akik nem csak beilleszkednek, és normális életet tudnak élni, hanem olyanok is, akik valamilyen sikert érnek el. Ez a fajta kreativitás szerintem csodákat tudna művelni. Ha el lehetne érni, hogy létrejöjjön egy portál, ahol ezeket látni lehet, egymásra találhatnak az intézmények. Most nincs ilyen, tudom.

Sz.E: Sokfajta törekevés volt az elmúlt tíz évben, de egyik sem született meg valamilyen okból.

M.F: Mivel lehet ezt magyarázni?

Sz.E: A szakmának ez a civil része egy első generációs terület, ahol még mindenki azt félti, és azt gondolja, hogy az övé az egyedüli jó. Valamilyen szinten nyilván én is így vagyok ezzel, nem vitás. Nem csak az érdekek, hanem önmagában az érzés is. Amennyiben magányosak vagyunk, valószínűleg ezért vagyunk magányosak. Ha jól megnézem, több ponton csatlakozunk a szakmához és mindenfajta intézményhez, mint az átlag. Nagyon szorosan együttműködünk nagy állami intézménnyel is. Például Mohácson, az ottani igazgatónő megkeresett engem, hogy szeretné, ha ott foglalkoztatást csinálnánk. Ott is pokoli volt a helyzet, és elviselhető szintre vitte fel az igazgatónő. Zseniálisan, le a kalappal előtte. Azt mondtam, jó, elkezdünk ott foglalkoztatni, de az elveinkkel nem fér össze, hogy az intézménybe vigyük a munkát. Azt viszont fel tudom ajánlani, hogy keressük meg a polgármestert, és adjon nekünk a településen egy épületet, mi csinálunk ott egy foglalkoztató helyet, és az intézményből oda járhatnak ki, és a településről is oda járjanak be. Ez már hét éve működik. Azóta abban az intézményben minden megváltozott, ezt a legtisztábban egy lakó fogalmazta meg, aki ott lakott már tizenvalahány éve és oda ment a Katihoz. " Kati néni, - mondta - én most lettem igazi mohácsi. - Miért? - Azért, mert minden nap megyek dolgozni. Találkozom az utcán X-el, és megkérdezi, hogy én hogy vagyok? Tudja a nevemet, és én is tudom az ő nevét." Ez az, amitől működik. Ezt javaslom a minisztériumnak is, mert ezt programszerűen lehetne csinálni.

M.F: Mi volt a válasz?

Sz.E: Jó. Ennyi. Azt nem értettem meg soha, hogy amikor én egy minisztériumi tisztségviselővel leültem beszélgetni, és azt mondtam, hogy ha mi tudjuk működtetni ezen a színvonalon ebből a pénzből azt, ami most nálunk van, akkor miért nem hajlandók nyitni abba az irányba, hogy az állami intézményeket segítsünk átalakítani? Mert az sem lesz drágább.

M.F: Úgy tudom, hogy ezeknek jelentős része nagyon nagy bajban van, bezárás előtti állapotban, elbocsátások indultak el. Amikor ilyen válság van, akkor ez még inkább az a pillanat, amikor a kérdéseket fel lehet és fel kell tenni.

Sz.E: A mostani helyzeten mindenképpen változtatni kell, mert ha az összes civil intézmény bezár, és még néhány állami is, akkor mi lesz ezekkel az emberekkel?



Az eredeti cikk megtekintése itt>>

---

"Még sehol nem láttam ilyen alapítványt" - egymillió eurós díj a Baumax tulajdonosaitól

Írta: Tóbiás Gábor  
2009. August 27.
Közelkép Hírügynökség

Ritkán lehet annyi pénzt nyerni, mint amennyit a csömöri Rehabilitációs Központ kapott idén. A Baumax cég tulajdonosai által létrehozott, idén másodszor kiosztott nemzetközi Essl Social Prize  megnyerése egymillió eurót (!) jelent az arra érdemes privát szociális tevékenységet végző szervezetnek. Megnéztük hová került a pénz és mi lesz majd belőle.

A XVI. kerület szélén állunk meg az autóval. Bal kéz felől hatalmas telek, takaros házakkal, ápolt kerttel. Jobb kéz felé a csömöri puszta. Ténylegesen a XVI. kerület szélén vagyunk, hivatalosan (nagy valószínűséggel a bürokrácia kifürkészhetetlen szeszélye miatt) ez már Csömör. Ámbár teljesen mindegy, hiszen nem azért jöttünk, hogy Budapest és az agglomeráció helyrajzi visszásságain elmélkedjünk, hanem hogy megtekintsük a csömöri Rehabilitációs Központot amely idén elnyerte az EssL Social Prize egy millió eurós díját.

A Baumax tulajdonosai - Martin és Gerda Essl - már az Essl Social Prize 2007-es megalapítása előtt is végzetek kisebb-nagyobb jótékonysági akciókat (például aknaszedő megmozdulást támogattak Horvátországban). Egyébként meg a Baumax évek óta közel kétszáz megváltozott munkaképességű embert foglalkoztat,  nemkülönben igyekszik olyan cégek szolgáltatásait igénybe venni, melyek fogyatékkal élőket foglalkoztatnak; így az áruházak zöldterületeit ápolják vagy éppen helyet biztosítanak a szezonális kirakodóvásároknak. Az Essl Social Prize tulajdonképpen a fentebb fölsorolt jótékonysági tevékenységeknek egyfajta szintézise. Nem utolsó sorban pedig ez az első olyan nemzetközi díj, melyet privát szociális kezdeményezéseknek, vagy szociális vállalkozásoknak adnak - és itt a díj fogalmát nyomatékosítanánk, ugyanis bár töménytelen pályázati lehetőség kínálkozik ezen a területen működő szervezeteknek, addig a díj olyan, mint a fehér holló.
 
A 2007-ben alapított díjat először 2008 márciusában ítélték oda, egy osztrák jezsuita szerzetesnek: Georg Sporschill Romániában a "Gyermekváros" nevű helyen hajléktalan gyerekeknek biztosít szállást és megélhetést.

Szigorú kritériumok - kipipálva

A döntést a díj odaítéléséről, egy szakmai bizottság hozza, továbbá az előző évben díjazottak véleményét is kikérik. Így jövőre a csömöri Rehabilitációs Központ is beleszólhat abba, hogy ki kapja az egymillió eurót. Mivel ez egy komoly díj (és komoly összeg, nagyon ritka az olyan eset, hogy egyáltalán pályázni lehet ennyi pénzre, nemhogy jutalomként kapni), szigorú kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valaki díjazott legyen. A legutóbb kiadott sajtóközlemény szerint a szempontok: "magas színvonalú szociális projekt, az elsődleges cél a szükség enyhítése és annak biztosítása, hogy a támogatás nagyobb része a szociális projekt megvalósítását szolgálja (azaz lehetőleg alacsony legyen az adminisztrációs rész)."

Csömörön egyébként rengeteg pályázatot írnak, hogy fenntartsák az intézményt, így ez sem maradhatott ki. Nem számítottak arra, hogy megkapják az egymillió eurós díjat az Essl házaspártól, nagy meglepetés volt, amiben a "véletlen" is szerepet játszott, egy amerikai írót ugyanis megihlettek, így írt róluk  - az írást pedig Essl úr is olvasta, aki azóta már háromszor járt Csömörön. "Még sehol nem láttam ilyen alapítványt" - mondta a díjátadón.

Az egymillió euróból egy új, négy szintes lakóotthont építenek Csömörön. Nagy szükség van rá, mivel van egy generáció, aki már körülbelül húsz éve itt dolgozik. Lassan nyugdíjas korba lépnek és nem lesz hová menniük. Azt meg ugye nem tehetik meg, hogy egyszerűen szélnek eresztik őket... Az új épület felépítésére az egész pénz rámegy majd. Nem kapták meg egyben, van egy zárolt számla, és az építési/finanszírozási ütemterv szerint hívhatják le a pénzt. Nem csak a kritériumok szigorúak, az elszámolás is az.

Maga az Európai Unió is nagyra értékeli ezt a díjat, ami embereket segítő, nem profitorientált szervezeteket jutalmaz. Vladimír Spidla , az EU szociális, munkaügyi és esélyegyenlőségi biztosa  is üdvözölte a kezdeményezést, kiemelve annak társadalomra gyakorolt jótékony hatását, szerinte "a szociális kohézió akkor valósul meg, amikor az egész társadalom kifejezi elkötelezettségét." Spidla úgy véli, bár az államnak vannak  felelősségi körei, de a privát kezdeményezések, mint például az Essl Social Prize tudja igazán megmutatni milyen különbségek vannak polgárok és cégek között. "Ezek az erőfeszítések formálhatják Európát!" - lelkesedett. - "Az Essl Social Prize, mely embereket segítő projekteket támogat, meggyőzően bizonyítja az Európai szolidaritás létezését.?

A becslések szerint Magyarországon megközelítőleg 700 ezer csökkent munkaképességű ember él. Közülük mindössze 50 ezret foglalkoztat mintegy 200 gazdasági szervezet, a cégvezetők többsége ugyanis attól fél, hogy a megváltozott munkaképességű emberek alkalmazásával veszélybe sodorja a termelés gazdaságosságát.

Ehhez képest a 2008-as adatok szerint az Európai Unióban a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatási aránya 41-42%, míg Magyarországon ez az arány mindössze 8%. A speciális (védőmunkahelyen) foglalkoztatott munkavállalók aránya az összes megváltozott munkaképességű munkavállalóhoz viszonyítva Ausztriában 12%, Franciaországban 13%, Belgiumban 10%, Spanyolországban 5%. Az Egyesült Királyságban 6.9 millió megváltozott munkaképességű ember 49%-a foglalkoztatott, ebből 12 ezren dolgoznak védett szervezetben. Bár az Unió országaiban nincs egységes állásfoglalás a különböző foglalkoztatási formák optimális arányait illetően, több országban az integrált foglalkoztatás bővítésével párhuzamosan csökkenteni szeretnék a védett foglalkoztatók számát, illetve ezt a lehetőséget a súlyosan fogyatékkal élő személyek részére kívánják fenntartani.

Egyébként a csömöri Rehabilitációs Központ két szervezeti egységből tevődik össze: az Összefogás Rehabilitációs Nonprofit Közhasznú Kft. munkalehetőséget, míg az Egyenlő Esélyekért! Alapítvány gondozottaink részére intézményi elhelyezést biztosít. Alapvető hitvallásuk, hogy amit egy egészséges ember elvár, ugyanazt kell nyújtani egy sérült személynek is.

A dolgozók amúgy teljesítmény(!) és beosztás szerint kapnak fizetést. A csoportok vezetői ugyanúgy megváltozott munkaképességűek, főleg mozgássérült emberek. Csömörön nagyjából háromszázan dolgoznak, mint megváltozott munkaképességű emberek, de az őket segítő személyzet is a közösséghez tartozik - akik pedig nem alkalmasak munkavégzésre, az ún. foglalkoztatóba kerülnek, ahol  mindenféle foglalkozással töltik a napot, bár az is előfordul, hogy dolgoznak. Különböző gyöngyöket, bizsualkatrészeket csomagolnak.

Húzd meg jobban, menjen a munka

Megérkezésünkkor találomra választunk bejáratot, több is van. Nem vagyunk túl biztosak a dolgunkban, lerí rólunk, hogy először járunk itt. Fogalmunk sincs merre keressük az igazgató asszonyt, aki már vagy tíz perce ránk vár. Ráadásul nagy a sürgés-forgás, építőmunkások vannak mindenfelé, létrákkal, spaklival, miegymással. A hátunk mögül barátságos hang szólít meg. "Segíthetek?" Már nyújtja is a kezét a harmincas éveit taposó férfi. "Igen, itt van az irodája" - mutat egy ajtóra ami nagy eséllyel Szekeres Tiborné Erzsébetet rejti, aki az alapítvány igazgatója és létrehozója. Valóban így is van, az igazgatóasszony szabadkozik, ugyan megbeszéltük, hogy körbevezet minket ám valami probléma adódott az építkezésnél. Nem értjük, hogy pontosan mi, de a beton, betonozás, alapozás szavak viszonylag sűrűn hangzanak el. Sebaj, helyette Vígné Magony Katalin (az egyszerűség kedvéért: Kata) fog minket körbevezetni. Ő egyébként az igazgatóhelyettes.
Kata vezérletével útnak indulunk, hogy fölfedezzük ezt a nagy épület-komplexumot, ami javarészt pályázati pénzekből és adományokból épült fel. Az irodából az átriumon át egy folyosó felé vesszük az irányt. Innen nyílnak azok a szobák melyekben a munka folyik. Tágasak, világosak, az aktuális popslágerek dallamai szűrődnek ki belőlük.

Első állomásunknál trisót (trinátrium szulfát, jobbára tisztításra használják) csomagolnak. Épp szünet van, tehát van idő ránk is, bár Roland, a csoportvezető épp nincs jelen. Mindenesetre egyből adódik idegenvezetőnk. Laci készségesen avat be minket a trisó csomagolás rejtelmeibe. "Huszonöt kilós zsákokban idehozzák, zacskókba rakunk, fél kilót. Amikor ez megvan, lehegesztjük." "Mást is szoktunk csinálni " folytatja " most ez van. Ha jön valami sürgősebb, akkor azt csináljuk." Nemrég iskolaszereket csomagoltak. A munkafalon látható, hogy mennyi minden készült már itt. "Dísztasak, művirág (sokat művirágozunk) hűtő mágnes, ruhariasztó" - mutatják büszkén. Összesen tizenhárman dolgoznak itt, persze nem egyszerre. Napi hét óra a munka, ebből egy szünet. Itt mindenki rokkantnyugdíjas, ezért nyolc órában nem is dolgozhatnak. Eközben megjött Roland, lebukik, hogy egy kicsit rátett a szünetre, bár a nagyobb letolásra most nem jut idő, megyünk tovább.

A következő helyiség már zsúfoltabb. Szebbnél szebb kézzel festett kerámiáktól roskadoznak a polcok, plusz kint a folyosón három szekrény is tele van. A szoba közepén öten dolgoznak egy asztal körül. Festenek. Ha épp nem megrendelésre dolgoznak, akkor sem áll le a munka. Amit el lehet képzelni és kerámia, azt itt megcsinálják és vásárokon adják el őket. Különösen karácsonykor megy jól a bolt. A csapat régóta együtt van, most jött egy új srác. József süketnéma és két hete dolgozik itt, bár úgy tűnik, hogy nem sokáig- "Nagyon nehéz fiú"- mondja a csoport vezetője. "Nem kommunikál, hiába jelelünk neki" - ezt már Kata teszi hozzá. "?Tudomást sem vesz rólunk, nem izgatja semmi, fest egész nap és amikor mennénk haza, akkor jön rá a beszélhetnék mert nem akar hazamenni." - folytatja a csoportvezető. József az édesanyjával jött két hónapja, hogy próbáljanak meg valamit kezdeni a nehezen kezelhető fiával. A foglalkoztatóban kezdte, két hete van a festőműhelyben de lehet, hogy vissza kéne oda mennie. "Jók az ötletei, de nem hallgat senkire, a maga feje után megy. Nem tud velünk együttműködni. Ráadásul a vonalai nem az igaziak" - mutat rá a csoport vezetője egy tányérra, ami valóban dekoratív ám a kontúrok nem túl szabályosak. "Ezeket nem fogjuk tudni eladni. Ráadásul le kell tenni bizonyos összeget az asztalra, ahhoz, hogy támogatást kapjunk. Egy kiló festék majdnem tízezer forint. Sajnos nem lehet ilyenekre eltékozolni. Ez egy munkahely"- magyarázza a helyzetet a csoportvezető. "Mindenkinek hagyjuk, hogy a saját stílusában dolgozzon, kivéve ha konkrét megrendelés van. Lacinak is egyedi stílusa van. Ez nem baj" - bök rá egy szemüveges fiatalemberre, aki egy vázát fest. "De ha József legalább kommunikálna velünk, ha tudnám, hogy idővel kiforr a munkája, akkor nem lenne gond. De a munkáit nem tudjuk majd eladni."

Átmegyünk az öntőműhelybe. Itt készülnek azok a kerámiák, amiket majd megfestenek. Lajos avat be minket részletekbe. Gipszel és fehér agyaggal dolgoznak, majd pár mondatban összefoglalja a munkafolyamatot. Ő 2004 óta dolgozik itt és szeret itt lenni. Nem ez az első munkahelye, de az előzőt nem szerette. Az is hasonló hely volt, mint itt Csömörön, viszont messzebb volt. Ráadásul körülményes volt a kijárás. ?Itt meg akkor jön-megy az ember, amikor akar, persze a munkaidőn kívül. Csak szólni kell, hogy elmész, ennyi.? Amúgy vannak bentlakók és van, aki hazajár. Egyébként az öntőműhelyben két kemencével dolgoznak, abból az egyik nemrég ment tönkre teljesen, a másik pedig jó úton halad afelé, hogy ipari hulladék váljon belőle. Nem nehéz belátni, hogy a kemence kulcsfontosságú, hiszen ha nem tudják a kerámiákat kiégetni, akkor festeni sincs mit. Így nagyjából húsz ember válhat munkanélkülivé. Nagy szükség lenne egy újra, vagy akár egy használtra. Minden felajánlást szívesen fogadnak. Ha valaki fel tudná újítani a régit, azt is szívesen vennék.

Egyébiránt két fajta munkatípus van Csömörön. A dolgozók vagy bért kapnak, vagy pedig abból van pénzük, amit eladnak. A következő szobából messzire hallatszik a kopácsolás. Diót törnek. Most nincs más, ezt is adományként kapták, meg kell szabadítani a héjától, hogy a konyhán föl tudják használni. A csoport mindenre nyitott, mikor milyen munka adódik, azt csinálják. Ezt bizonyítván díszzacskó, cd borító, reklámanyag, ballagási figura és még rengeteg minden látható a munkafalon lezser összevisszaságban.

Az emeleten van a varroda és a szövöde. A szövödében csak szőnyegeket készítenek. Adomány anyagokból készülnek a színes, dekoratív rongyszőnyegek. Megrendelésre is dolgoznak, ha épp nincs, akkor "csak úgy" eladásra. A varrodában bérmunkát végeznek, munkafal természetesen itt is van. Mindig van mit csinálni. Párnák tornazsákok, stb. Általában adományanyagokból dolgoznak, már vannak bejáratott helyeik, ahonnan ezeket kapják.

A sellőlány és a többiek

A kert felé vesszük az irányt. Útközben Katáról kiderül, hogy sellőlány, bár ez nekünk eddig nem tűnt fel. Az egyik lakó üdvözli így, majd odarohan hozzánk és hevesen gesztikulálva magyarázza, hogy Kata bizony sellő, akármit is állít. Miután továbbmegyünk, kiderül, hogy a közös nyaralásból származó élmény ez. Ugyanis itt ilyen is van. De vannak bulik is, farsangi bál, húsvét, majális.

A kert rendezett, fóliasátrak és haszonnövények sorakoznak katonás rendben. Egy fűszál sincsen rossz helyen, vegyszert pedig nem használnak. A paradicsomot épp most főzik be. Mindent a konyhán használnak föl. ?Az ott, az integrált házunk, ott családok is laknak? ? mutat rá Kata egy újnak tűnő épületre. "Van, aki intézetből került ide, de van egy idős házaspár is down kóros gyerekkel. Szeretnék, ha gyermekük jó helyre kerülne ha már ők nem lesznek." "Az meg a foglalkoztató" - mutat egy másik házra. A távolban pedig az új építkezés látszik.

Megállunk az egyik lakóház mellett. Ez a legrégebbi, bár ez egyáltalán nem látszik rajta. Nemrég újították föl. A bent lakók különböző sérültségi fokon vannak. Van, aki csak feküdni képes és van, aki innen jár dolgozni. Segítők látják el azokat, akiknek erre szükségük van. Benyitunk a házba. Éppen Pétert borotválja a segítője, Csilla. Péternek nincs jó kedve, de azért megmutatja a szobáját és a színes ceruza gyűjteményét. Szeretne még képeket a falra, bár így is van jó pár. Mindenkinek van saját fürdőszobája, ami természetesen akadálymentes. A házban van egy nagy közös helyiség is, itt szoktak vacsorázni.

Éjjel nappal van orvosi ügyelet, továbbá van gyógytorna és masszírozás is. Délután, a munka végeztével mindig vannak programok, amikkel a szabadidőt eltölthetik az itt élők. Persze semmi nem kötelező. Mindeközben már a foglalkoztatóban járunk. Névnapi ünnepség zajlik. A foglalkoztatóba kerülnek azok az emberek, akik különleges törődést igényelnek. Dolgozni ők is szoktak, gyöngyöket, bizsualkatrész, köveket csomagolnak. A csomagolás általában mennyiségi szempontból történik és ez bizony nehézségeket okoz. Sokaknak itt egyáltalán nincsen számfogalma. Ezért sablonokat szoktak gyártani és az a lényeg, hogy mindegyikbe kerüljön valami. Így áthidalható a számolás. Finom motorikája sincs mindenkinek. Ők a nagyobb dolgokat csomagolják. Három csoportban dolgoznak, hamarosan lesz egy negyedik is. Minden csoportnak két segítője van. Reggel nyolctól délután háromig tart a munkaidejük. Közben persze jut idő tízóraira és egy közös ebédre. "Szívesen vannak itt a lakók. Nagyon igyekszünk az ő igényeiket figyelembe venni. Teljesen egyenrangú félként kommunikálunk velük. Nincs alá-fölé rendelt viszony, nagyon családias minden"- ezt az egyik segítőtől tudjuk meg.

Visszafelé elhaladunk Gyula mellett, aki "többes személyiség". "Ma éppen polgárőr, de van úgy, hogy rendőrfőkapitány esetleg tűzoltó" - mondja Kata mosolyogva, akivel elválnak útjaink, az igazgatóasszonyt kezdjük el faggatni.

Küzd, harcol, kér és kap

Huszonhat évvel ezelőtt döntött úgy, hogy belevág egy ilyen hatalmas vállalkozásba. Személyes oka volt rá: fia Tibor 1976-ban halmozottan sérülten született. Mikor hatéves lett, akkor jött rá Erzsébet, hogy fiának esélye sincs arra, hogy normális életet éljen, ha majd felnő. Nem voltak munkahelyek és megfelelő intézmények. Ezért hozta létre Csömörön azt, amit most bárki láthat, aki ellátogat hozzájuk.

"Én mint egy szülő csináltam az egészet" - mondja, amikor az intézményben tapasztalt sajátosságokat hozzuk szóba. "Évekkel ezelőtt volt egy konferencia, ahol azt kértem a résztvevőktől, hogy tegye föl a kezét az, aki a saját gyermekét szívesen látná abban az intézményben, amit vezet. Senki nem tette föl." "Én ezt azért csináltam, hogy az én gyerekemnek is legyen helye." - folytatja. "Ide bárki jöhet, aki valamilyen módon erre jogosult. Sok halmozottan sérült, súlyos viselkedési problémákkal küzdő lakónk van." Ez egyébként egyáltalán nem feltűnő. Felnőtt embereknek tekintik őket, teljesen mindegy, hogy ki milyen állapotban van. "Ha úgy kell ellátni, mint egy kisgyereket, akkor is úgy kell bánni vele ahány éves. Ezt néha nagyon nehéz betartani a szakmai nyomás más irányba vinné az embereket. De itt mi ezt nagyon határozottan tartjuk". - mondja Erzsébet. Ide azok is bekerülhetnek, akik máshová nem. Ha alkalmas arra, hogy dolgozzon, akkor itt dolgozhat, nem számít, hogy van-e szakképzettsége. Az számít, hogy személyiségében lelkiségében alkalmas-e a munkának az ellátására. Ha kell, akkor a beiskolázást is elvégzik.
 
Egy ilyen nagy intézmény esetében óhatatlanul fölmerül a fenntarthatóság kérdése. ?Szörnyű? ? mondja Erzsébet, bár ezt az arckifejezéséről egyből le lehet olvasni. "A bentlakási normatíva rengeteget vesztett az értékéből. Ráadásul az előírásoknak meg kell felelni. Meg van adva, hogy ennyi lakóhoz hány főt és milyen végzettségűt mennyi pénzért kell alkalmazni. Az előírt létszám előírt bérköltsége havonta három millióval több, mint a normatíva" - tudjuk meg Erzsébettől. Öt éve úgy tudták fölépíteni a struktúrát, hogy a bér és a bérköltség ment a normatívából, a gondozási díjból pedig az étkezést és a rezsit fedezték. A gondozási díjat az elmúlt időben majdnem kétszeresére kellett emelniük, de így sem elég, annyira fölmentek az árak. A normatíva meg kevés, úgyhogy most fogalmuk sincs, mit csinálnak majd. Az alkalmazottak számát nem csökkenthetik, mert ha kijönnek ellenőrizni, akkor keményen büntetnek. Egyébiránt a támogatási rendszer sem egyszerű. 2007-től minden évben pályázni kell. Meg van szabva, hogy hány főre és csak a következő évre lehet bővítést kérni, amit vagy megkapnak vagy nem. Három évente pedig arra kell pályázni, hogy egyáltalán pályázhassanak.
 
A sok probléma mellett azért ne felejtsük el, hogy most pénz állt a házhoz, nem beszélve a közel harminc év alatt  felgyülemlett anekdotakincsről. Ne menjünk messzire: Erzsébet gyermekére azt mondták, semmire sem lesz képes, mert a figyelmét egy percre sem lehet lekötni. "Ehhez képest itt futott a munkába" - így a büszke anya. Amikor pedig '97 elején az új jogszabályok nyomása alatt kénytelenek voltak bejelenteni a rémhírt, miszerint minden bizonnyal, lesznek, akik nem maradhatnak, egy súlyosan sérült ember felszólalt: "csökkentsék inkább az én béremet, de könyörgöm ne küldjenek el senkit."

Tekintse meg képgalériánkat!


Az eredeti cikk megtekintése itt>>

---

A Szociális Menedzser Szakfolyóirat 2009. évi 3/4-ik számában megjelent Intézmény bemutató
- A világ egyik legjobb szociális vállalkozása cikk letöltése - 2009.07.09. Csömör

Adobe PDF formátumban:

Szoc borító
Szoc 1. oldal
Szoc 2. oldal
Szoc 3. oldal
Szoc 4. oldal

JPG képformátumban:

Szoc borító
Szoc 1. oldal
Szoc 2. oldal
Szoc 3. oldal
Szoc 4. oldal